Az alábbiakban bemutatjuk, hol tart jelenleg a dunaföldvári laktanyában zajló beruházás, és milyen kérdések merültek fel az elmúlt időszakban. A történet időnként már-már abszurd fordulatokat vesz, miközben a lakók továbbra is ugyanazokat az egyszerű kérdéseket szeretnék megválaszolva látni.
Képzelje el azt a pillanatot, amikor hónapok óta tartó bizonytalanság, lakossági fórumok és udvariasan ignorált hivatalos levelek után végre eljön a Nagy Nap. Az a nap, amikor a lakóépületektől alig karnyújtásnyira megvalósuló 132/22 kV-os transzformátorállomás beruházói és kivitelezői személyesen tisztelik meg jelenlétükkel a dunaföldvári laktanyai lakópark közösségét.
A helyszín tökéletes. Az időpontot kifejezetten miattuk halasztottuk el korábban, hogy biztosan eljöhessen az a beruházói vezető, aki valódi döntési és felelősségi jogkörrel rendelkezik. A teremben 246 családot képviselő lakossági munkacsoport feszült várakozása és több tucat húsbavágó kérdés sűrűsödött össze.
Aztán nyílt az ajtó. És beléptek. Nem egyedül, nem ketten. Heten.
Egy egész delegáció! A beruházó Uniper Renewables Hungary Kft. ügyvezető igazgatója, Rácz Sándor vezetésével hét felkészültnek tűnő szakember foglalt helyet a beruházói oldalon. A lakóközösség képviseletében – a lakók felkérésére – Néder György munkacsoport-vezető, Farkas Gizella közös képviselő, egy lakó, Cseh Tamás országgyűlési képviselő, valamint Bacs Judit és T. Gábor szakértők ültek velük szemben.
Ekkora létszám láttán az emberi agy automatikusan bekapcsolja a jóhiszeműségi reflexet: „Itt a válasz! Hét ember csak nem jön el válaszok nélkül!” De a pszichológia és a kemény valóság gyorsan gáncsot vetett a reményeinknek. Mert ahogy elhangzottak az első konkrét műszaki és környezetvédelmi kérdések, kiderült: a hét ember ugyan beférkőzött az autókba, de a válaszoknak már nem jutott hely a csomagtartóban.
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken!
A jóelőre egyeztetett találkozó, ami megfelelt a beruházónak, az önkormányzatnak és az országgyűlési képviselőnek is, a beruházó miatt csúszott egy hetet. Az új időpont a polgármesternek túl közeli időpont volt, így válasznak csak annyit kaptunk, hogy a túl késői meghívó miatt, nem tudnak részt venni az egyeztetésen. Egy képviselő azért el tudott jönni, akit külön is hívtunk.
„Megvettük a projektet” – Az univerzális felelősséghárítás művészete
A beszélgetés egyik legsűrűbben ismételt válasza úgy szólt: „Megvettük a projektet.”
Igen, megvásárolták a teljes beruházást annak minden engedélyével, dokumentációjával és előzményével együtt. Ez üzletileg teljesen legitim döntés. Csakhogy van itt egy apró pszichológiai csavar, amit nehéz lenne figyelmen kívül hagyni.
Ha Ön megvesz egy használt lakást vagy egy autót, ugye elvárja magától – és a partnerétől –, hogy tudja, mi van a birtokában? A beruházói oldal viszont meglepő magabiztossággal képviselte a teljes tájékozatlanságot a projekt előzményeivel kapcsolatban.
Mi történt korábban?
Mi alapján készült a projekt?
Milyen dokumentáció áll rendelkezésre?
Miért éppen ide került a transzformátorállomás?
Miért nem volt szükség környezeti tanulmányra?
A konkrét műszaki és egyéb kérdésekre több alkalommal azt a választ kaptuk, hogy jogi képviselőik nélkül nem tudnak érdemi választ adni.
Álljunk meg egy pillanatra! Azért halasztottuk el a találkozót egy héttel korábban, hogy jelen lehessen a döntési és felelősségi jogkörrel rendelkező vezető. Erre hivatkoztak ugyanis.
Jelen volt.
De kiderült, hogy a döntéshozó vezető jogász nélkül olyan, mint a transzformátor áram nélkül: ott van, de nem működik.
Vajon a válaszok egy másik autóval indultak el, és eltévedtek a dunaföldvári körforgalomban? Vagy a projekt engedélyei mögött olyan űr tátong, amit hét ember jelenléte sem tudott betölteni?
A java azonban még csak most következik. Mert amikor a lakók közvetlen életminőségét érintő zajvédelemre és a 4 emeletes épület puszta létezésére terelődött a szó, olyan nyelvi és logikai bűvészmutatványnak lehettünk tanúi, amit tankönyvekben kellene tanítani.
(Folytatás a 2. részben!)